„Fenntartható Társadalom – Merre haladunk? Rió+20” címmel 2012. szeptember 20-án, nagyszabású konferencia zajlott a Parlament Felsőházi termében. A Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács, a Magyar Tudományos Akadémia Környezettudományi Bizottsága, az Országos Környezetvédelmi Tanács és a Magyar Természetvédők Szövetségének együttes szervezésében megrendezett esemény arra kereste a választ, hogy a 2012. június 20-22. között Rio de Janeiro-ban megrendezett ENSZ Világkonferencia hozott-e bármiféle pozitív eredményt, és ha igen, akkor ez hogyan építhető be a hazai fenntarthatósági politikákba. A konferencia többek között kitért arra is, hogy az eredményeknek milyen hatása lehet a jövőbeni magyar környezetjogi szabályozásra.

A konferencia két téma köré szerveződött. Az első részben felszólalók különböző delegációk tagjaiként jelen voltak Rioban, a második blokk témája “A fenntarthatóság biztosításának szükséges feltételei a területfejlesztésben és a vidéki élet megtartásával kapcsolatban” címet viselte.

A felszólalók egybehangzó véleménye szerint a RIO+20 konferencia politikai szintje kudarcot vallott, szinte semmilyen előrelépés nem történt a globális fenntarthatóság megteremtése érdekében. Ugyan a résztvevő országok egységesen elfogadták a The Future We Want (A jövő, amilyet szeretnénk) című 80 oldalas záródokumentumot, azonban az konkrét cselekvéseket egyáltalán nem tartalmaz, emiatt több nemzetközi civil szervezet máris elutasította.

A tárgyalótermeken kívül zajló közel kéthetes civil és tudományos kongresszusokon szerencsére sikerült néhány eredményt elérniük. Elindult egy folyamat, ami példamutató lehet a jövőre nézve. A következő évek legfontosabb kihívása, hogy a nemzetközi közösség hogyan tud erre építeni.

Az egyik kiemelt - és hazánk által különösen fontosnak tartott - kérdés az ivóvíz-biztonság. A Víz Barátai 70 tagállamot tömörítő csoportot magyar, finn, thai és tádzsik szakemberek alapították, és az általuk szervezett konferencián tárgyalták meg a vízzel kapcsolatos legfontosabb szempontokat. A new york-i konferencián megtartott panelbeszélgetésekből kettőt Magyarország vezényelt le. Hazánk erőfeszítéseinek is köszönhetően a fenntartható vízgazdálkodás és vízvédelem bekerült a végső dokumentumba. A konferencián részt vett Áder János köztársasági elnök is, aki bejelentette, hogy hazánk jövőre kész megszervezni egy, a vízzel kapcsolatos témák köré szerveződő átfogó nemzetközi konferenciát.

A bevezetőt követően úgy gondolom, érdemes pár pontban áttekinteni a RIO+20 kudarcainak okait, melyet az előadók az alábbiakban foglaltak össze:

• kedvezőtlen politikai konjunkturális okok és a rossz időpontválasztás (elnökválasztás az USA-ban, EU-ban pénzügyi válság van),
• A Bruntland Bizottság által 1987-ben adott fenntartható fejlődés definíció elavult. El kell különíteni a valóban fenntarthatósági problémákat a nem azzal kapcsolatos problémáktól. Ilyen a szegénység problémája, amely csökkentésének fontosságát számos ponton kiemeli a záródokumentum, mint alapvető globális célkitűzést. Azonban a szegénység leküzdésére irányuló intézkedések nem feltétlenül szolgálják a fenntarthatóságot.
• fontos megemlíteni továbbá, hogy a fejlődő országokat tömörítő G77 csoport fejlesztéspolitikai konferenciának, a fejlett országok pedig környezetvédelmi konferenciának tekintik ezeket a globális alkalmakat, ily módon csekély esély mutatkozik arra, hogy egyezségre jussanak.  Az. iparilag fejlett országok esetében pedig a gazdaság helyreállítása közben éles ellentét áll fenn a gazdasági és ökológia (környezetvédelem) érdekek között. Oroszország a globális földgáz-és kőolajpiacon elfoglalt helyzetét, Kína gazdasági fejlődése ütemének lelassulását veszélyeztető fenntarthatósági célkitűzéseket nem támogatatta, és az EU által felvetett teljes paradigmaváltás, a zöld gazdaság gondolata semmilyen formában nem ment át a többi ország által „felhúzott” akadályokon.

Az "eredmények" között említhető, hogy a résztvevők kinyilvánították: szükség van általánosan elfogadott ún. fenntartható fejlesztési célok meghatározására és elfogadására 2013-ig. Egy ENSZ-kezdeményezésnek köszönhetően 50 milliárd dollár támogatást kívánnak összegyűjteni, amelynek célja, hogy 2030-ra a világ teljes népessége hozzájusson a folyamatos áramszolgáltatáshoz.

A konferencia második szekciójában elhangzott előadások a magyar vidék és víz kapcsolatának témája köré szerveződtek. Az elhangzott előadások mindegyike kiemelte az elavult mezőgazdasági szerkezet átalakításának szükségességét, a földterületek közösségi kézbeadását, az ártéri szántók művelés alól való kivonását, és a vidékfejlesztés újragondolását. Fontos megállapítás, hogy a társadalom ne adjon az agrárgazdaságnak olyan megrendelést, ami nem teljesíthető a fenntarthatóság keretein belül.

Fontos megemlíteni, hogy 2012. május 16-án a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács az Országgyűlés elé terjesztette Magyarország Új fenntartható Fejlődési Keretstratégiáját, melyet várhatóan idén ősszel fogadhat el a Parlament. Ebben megpróbálta aktualizálni a fenntartható fejlődés definícióját és négy stratégiai pillért (humán, társadalmi, természeti, gazdasági erőforrások) jelölt ki annak megteremtése érdekében.

Összefoglalásképpen a Rio+20 konferenciáról elmondható, hogy az elfogadott záródokumentum mellőzi a rendszerszemléletet. A nagy konferencia mellett lezajlott civil, tudományos konferenciákon elhangzott megállapításokra lehet és kell is építeni Magyarországon, ahol a szubszidiaritáson alapuló helyi megoldásokat, a lokalitást tovább kell erősíteni. Ezért is elengedhetetlenül szükséges a tömegek meggyőzése, hogy a napi rövidtávú érdekeket a globális hosszú távú érdekek írják felül. Érdemes időt szánni arra, hogy tisztán lássunk az ökológiai korlátainkkal kapcsolatban, mert nem mindegy melyik oldalára ülünk az éppen fűrészelendő ágnak. A fogyasztás mérséklését célzó technikák és intézkedések bevezetése szükséges a fenntartható fejlődés kereteinek megteremtéséhez. Érdemes azon is elgondolkodni, hogy a globális konferenciák és megállapodások mennyire fontosak, hogy mi magunk lépéseket tegyünk a fenntartható fejlődés felé. Érdemes leszoknunk arról, hogy elbújunk a globális folyamatok mögé, azt hangoztatva, hogy „úgysem tehetünk semmit”. A fenntartható fejlődés helyi feltételei megteremthetők, a kérdés csak az, hogy a központi kormányzat mennyire támogatja ezen lehetőségek kiaknázását, illetve egyéni szinten felismerjük-e, hogy kinek mi a helyes és értelmes feladata ebben a mindenkit érintő ügyben.